HIBA VAGY ?!

Na tessék! Reggel szokásom szerint cetlit írtam a mai teendőimről. S erre, a kardamom-gyömbér-fahéj illatban úszó konyha inkább írásra inspirált.

Gyermekkoromban , s sokáig utána is úgy éreztem, valami nincs rendben velem – egy hiba vagyok…

Nem voltam képes azt érezni, úgy gondolni, ahogy a környezetem: a szüleim, az osztálytársaim. Megéreztem, ha valami őszintétlen, ha a szavak mögött nem az az érzés húzódik meg, amit hallok, s amihez mosolyogtak. S volt sok dolog, amit elmagyaráztak, de valahogy, csakúgy tudtam, hogy az másképpen van. „Nem szokták így”, „ Olyan kifordultan látod a dolgokat.”- hallottam olya sokszor.

S nem értettem, ők miért nem értik. Először dühös voltam, majd elszomorodtam. S minden idegszálammal megpróbáltam úgy tenni, viselkedni, beszélni, ahogy ők tették, s elvárták tőlem. Ki akar fekete bárány vagy kiközösített gyerek lenni? Annyira igyekeztem, hogy elhitték, „normális” vagyok. Persze. A környezetem nem aggódott- hoztam a kitűnő bizonyítványt, a versenyeredményeket. S észrevétlen lettem. Később anorexiás, bulímiás. Zárkózott, csendes kamasszá cseperedtem. Jobb, ha nem dicsekszek, hogy örökké olvasok, hogy nem a smink trendeket, a pasizási trükköket tanulmányozom. (Később bántam, hogy nem tanultam meg „igazi”, rafinált nőnek lenni- volt tanulópénz!) A házibulikban nem voltam party-arc, túl romantikus volt a világom hozzá. Nem fogtam fel, hogy mekkora bátorság és teher, hogy azt mondom, ami van, amit érzek.

Vagy inkább semmit. A legutóbbi osztálytalálkozón Gábor meg is fogalmazta: „ De jó, hogy itt vagy! Nem is ismertünk meg nem is értettünk téged akkoriban… külön sziget voltál az osztályban.” Ma már merek és tudok beszélni a dolgaimról. Nem érzem azt, hogy kirekesztődök. Aki az én csapatom, az ért és lát engem. A többiekkel nem nekem van dolgom. S ma már örülök, hogy őszinte vagyok, hogy a történések, legyenek a legijesztőbbek is, nem fagyasztanak le, hanem elmegyek a falig, minden oldalról megvizsgálom, hogy mit tanulhatok belőlük. Ez így van akkor is, ha legjobb barátnőm megfogalmazása szerint „ más, normális ember a „józan ész”, a „szokások” alapján már régen megállt és megfordult volna. Nem baj, Editke, téged így szeretünk. Veled sosem unalmas az élet!” – nevetett.

Még valami. Nem szégyenlem a hitemet, s a gyermeki naivitásomat sem. A minap, az új oldalam elkészülte után az egyik ismerősöm odaszúrta: „ –Nem gondolod, hogy naiv vagy? Azt hiszed, ezen a helyen van bármi létjogosultsága azoknak a tevékenységeknek, amiket csinálsz? S bárki felvállalja, hogy elmegy hozzád, és szokatlan módszerektől próbálja jobban érezni magát?”

„-Azt nem tudom, nem gondolkoztam ezen. Csak azt tudom, hogy minden, amitől az vagyok, akinek tartom magam, s minden amire büszke lehetek, ennek a gyermeki naivitásnak, a hirtelen jött ötleteknek, s a szenvedéllyel, hittel végig csinált dolgaimnak az eredménye. (S a rengeteg zsákutcának, amibe belefutottam, mert mindent a saját bőrömön akarok megtapasztalni.:D)

Sokan gyerekességnek, bolondságnak, hibának titulálják ezt a felfogást, hozzáállást, engem pedig Hibának tartanak , egy véletlen tévedésnek.

A kamaszfiú, nevezzük Jeffnek, érzékeny, csendes, alkalmazkodó gyerek. S nagyon jó csápjai vannak, hogy érzékelje a kimondatlant . Mindig jól van, teljesíteni és megfelelni akar, a környezetét tehermentesíteni, hogy legalább ő ne okozzon gondot. Csakhogy ez akkora teherré nőtt benne, hogy képtelen tovább mindennel megbirkózni. S a világ félelmetes hellyé változik számára. Belép hozzám. Nagyon izgul. „-Itt nem kell teljesítened!”- mondom. Nem is érti, s főleg nem hiszi el. Hiszen mindig és mindenütt teljesítenünk kell. Már nem is tudunk működni, viselkedni e nélkül. Néhány együtt töltött alkalom után mesélni kezd otthon magáról, a benne zajló dolgokról. Nem fél kifejezni az érzéseit. Kiáll magáért az iskolában. S azt mondja otthon:”- Ha felnőtt leszek, olyan szeretnék lenni, mint Edit néni. Olyan csodálatos, amit csinál. Nem. A csoda Te vagy! Ha megérzed a benned rejlő erőt és potenciált. S nem ülsz fel az agyad félős mantrájának: ezt nem szabad, ezt nem tudom, ez lehetetlen, mert én ilyen vagyok és kész.

A hozzám érkezőhöz minden idegszálammal, és teljes szívemmel kapcsolódok. Nem előre legyártott klisék, szokás alapján választom ki, mit fogunk csinálni. A teendőket az ő aktuális állapota, igénye, teherbíró képessége választja ki. S azért így, mert megtanultam és megtapasztaltam, hogy csak ennek van értelme. A szabálytól akkor lehet eltérni, ha azt teljes mértékben ismered és érted.

S még valamit: a két kedvenc madaram a griff és a főnix!

Szóval , mindegyikünk egy csoda. Egyikünk sem rendszerhiba.

Szeretettel várlak!

Szabó Edit